| F.Á.Z. VERSEK:
Véres szárnyakkal szállok
Szállok a vágy vörös fátyol szárnyán,
Repülök a vad széllel,
Szállok az éjben, a napfény sugarainál,
Szállok, szállok egyre,
Míg hajt az ösztön,
A kielégítetlen vágy,
Míg hajt, hogy megleljem veled a gyönyör világát.
Kerget a múlt, kerget a jövő,
S szállok, szállok egyre
A vörös fátyol szárnyán feléd a vad széllel...
Éj és nappal, ösztön és vágy,
Meglopott idő, megrabolt jelen,
Minden hozzád vezet!
Vörös szárnyakon feléd tartok
Mindent elfeledve...
Vörös a fátyol, sebzett a lelkem,
S újra, újra mindig meggyógyulok,
S szívem nem szenved sosem!
Vér, vér, vér!
Vér a vágyaidért, vér szemed tüzéért,
Vér a vágyiamért, vér a könnyekért!
Vér, vér, vér!
Azért, hogy vágyad ne múljon még el,
Azért, hogy vágyad mindig hozzám vezessen!
Vér!
Hogy a vörös fátyolszárnyak alatt
megpihenhessünk a beteljesülés után örökre!
Őrült látomás
Suttog a Hold, rejtélyesen nevet,
Kacagnak vele a Csillagok.
Az éj fátyla elterül felette,
S már én is nevetek.
Őrjítő ez a kacaj,
Fájdalmas és szívet tépő,
Eröltetett és segélyt kérő.
De mit tehetnék?
Vallomásaim csak az ég hallgatja meg,
S kinevet a Hold, kinevetenk a Csillagok,
Hát én is nevetek magamon!
Könny áztatja arcom,
Álarcom elmosta,
A könnytenger lerombholta
Magam köré épített falaimat.
Nem bírom tovább cipelni súlyaimat,
Megszakadtam alattuk, elestem,
S Te nem segítesz,
Magadban tán Te is kinevetsz.
Elered az eső,
A sötét felhők velem sírnak,
Sajnálnak engem, de ez nem segít nekem,
Még mocskosabb leszek!
Fázva, elázva, őrülten...
Ott vagyok a nehéz, sötét éjben.
S Te nem jössz,
Nem jön senki sem.
Magam vagyok,
Egyedül, elveszetten.
Várok, hátha feljön a Nap,
Várok, hátha eljössz újra,
Várok, hátha magamra találok.
(F.Á.Z.) Át akartam sétálni a szenvedésen
Hűsítő esőcseppek helyett égető vércseppek hulltak az égből...
A nap aranyló fénye mellett szürke szivárvány húzódott végig a tájon...
Égett a bőröm, vért nyeltem, mocsokban térdepeltem és reszkettem.
Elhalványodott a szivárvány, felhők mögé bújt a nap,
vihar támadt, üvöltött a szél, ELVETTE MINDEN ÁLMOM AZ ÉG!
Sötét lett, de én tovább léptem, mocskosan, a vérben,
át akartam sétálni a szenvedésen! Átsétálni a szenvedésen!
Nem találtam meg a kiutat, hiába kerestem szüntelen,
otthonom lett hát ez a viharos, véres esőcseppes világ,
boldogság és nap nélkül, emberek és szépség nélkül.
Itt járom az utam tovább, a szenvedésben, éveken át,
a múlt fájdalmaival, emlékeivel, el nem múló érzéseivel,
sebekkel és soha be nem gyógyuló hegekkel.
Járom az utat, a viharvert, mocskos, keserű világban,
ahol a könnyeimet arcomról vér mossa le,
ahol vérben fürdök, vért eszem, s vér szagát lélegzem!
S csak megyek tovább; még létezem, s keresem továbbra is a fényt,
a szivárvány ezer színét, az aranyló napot a tiszta égen,
a hűsítő esőcseppeket, mik simogatnának, s nem égetnének!
Keresem a kezed... Keresem új világom,
de már haldoklik bennem a remény, s félek...
Félek, hogy új otthonom sosem találom!
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
